Van egy számlasor, amelyen sok fogyasztó egyszerűen átsiklik. Nem azért, mert jelentéktelen, hanem mert első ránézésre hivatalosnak, törvényinek, „úgyis fizetendőnek” tűnik.

A neve valahogy így hangzik: EKR díj, energiahatékonysági járulék, EHAT járulék, vagy egy ehhez nagyon hasonló megnevezés. A háttérben pedig gyakran megjelenik egy figyelemre méltó szám: 50.000 Ft/GJ.

Ez az a pont, ahol energetikai szakjogászként az ember nem legyint, hanem előveszi a szerződést, az üzletszabályzatot és a számlát. Nem azért, mert egy energiakereskedő nem építhet be költségeket az áraiba. A kereskedő is piaci szereplő, kockázatot visel, kötelezettségei vannak, és természetesen áraz. A probléma nem itt kezdődik.

A probléma ott kezdődik, amikor ezt a tételt úgy jelenítik meg a fogyasztó felé, mintha az egy őt közvetlenül terhelő, törvényben pontosan meghatározott és automatikusan továbbhárítható közteher lenne. Mert ez már egészen más történet.

Mire találták ki az EKR-t?

Az Energiahatékonysági Kötelezettségi Rendszer, röviden EKR, alapvetően nem arra jött létre, hogy a fogyasztói számlákon újabb, nehezen ellenőrizhető díjsorok jelenjenek meg. A rendszer célja az, hogy tényleges energiamegtakarítás jöjjön létre a végső felhasználói oldalon, azaz a fogyasztónál.

Magyarul: kevesebb energia fogyjon el ugyanahhoz a működéshez. Jobb legyen az épület, korszerűbb a világítás, hatékonyabb a berendezés, kisebb a veszteség.

A rendszerben a kötelezett tipikusan nem a fogyasztó, hanem az energiakereskedő. Neki kell igazolt energiamegtakarítást teljesítenie, vásárolnia, megszereznie, vagy végső esetben energiahatékonysági járulékot fizetnie. A kulcsszó itt az, hogy végső esetben.

A jogi logika tehát nem az, hogy „van egy új adó, amit a fogyasztó fizet”, hanem az, hogy a kötelezett kereskedőnek valamilyen módon teljesítenie kell az energiahatékonysági kötelezettségét, hiszen a jogalkotó célzottan a kereskedőket kívánta arra kötelezni, hogy elérjenek a fogyasztóknál energiamegtakarítást célzó projektek megvalósítását.

Ezért amikor egy számlán vagy szerződésben megjelenik az 50.000 Ft/GJ-os hivatkozás, az első kérdés mindig ez: pontosan milyen jogcímen szerepel ez a tétel?

Nem minden EKR-tétel jogsértő. De nem mindegy, minek nevezik.

Ezt fontos tisztázni, mert a kérdés szakmailag nem fekete-fehér.

Önmagában az nem feltétlenül jogellenes, ha egy kereskedő az EKR-rel összefüggő üzleti kockázatát vagy költségét az árképzésében figyelembe veszi. Ha a szerződés egyértelműen kimondja, hogy az energiadíj vagy valamely külön díjelem tartalmaz ilyen költségkomponenst, és a fogyasztó számára világos, hogy ez nem egy az egyben továbbhárított törvényi közteher, akkor a vita más természetű.

Más a helyzet akkor, ha a kereskedő a tételt energiahatékonysági járulékként tünteti fel, a törvényi 50.000 Ft/GJ összegre hivatkozik, és ezzel azt a benyomást kelti, hogy ez a fogyasztót közvetlenül terhelő, pontosan továbbterhelhető állami jellegű fizetési kötelezettség.

Ilyenkor már nem pusztán az a kérdés, hogy „drága-e” a tétel. Hanem az, hogy a fogyasztó valós, pontos és ellenőrizhető tájékoztatást kapott-e arról, amit fizet. És az, hogy a kereskedő elszámol-e utóbb a tétellel.

Az 50.000 Ft/GJ miért gyanúsan magas?

A szakmában különösen feltűnő az 50.000 Ft/GJ-os érték. A tényleges energiahatékonysági beruházásokból származó megtakarítások költsége sok esetben ennek töredéke lehet. Egyszerű számítások alapján bizonyos lakossági vagy kisvállalati hatékonysági intézkedéseknél a megtakarítás évesített költsége nagyságrendileg 4.900–5.800 Ft/GJ körül mozoghat.

Ehhez képest az 50.000 Ft/GJ nem úgy viselkedik, mint egy természetes piaci árszint. Ez egy drága, végső opció arra az esetre, ha a kötelezett nem teljesít energiamegtakarítással.

Ez önmagában még nem jelenti azt, hogy minden ilyen számlázás jogellenes. De nagyon erős kérdést vet fel: ha a kereskedő ténylegesen olcsóbban tudott vagy tudhatott volna teljesíteni HEM-mel (Hitelesített Energia Megtakarítás) vagy más energiamegtakarítással, akkor milyen alapon számlázza ki a fogyasztónak a legdrágább, szankciós jellegű díjtételt? Amit ráadásul ő választott önként, a fogyasztó bevonása nélkül. És a legégetőbb kérdés: mi a sorsa a különbözetnek?

Amit a gyakorlatban látni szoktam

Az ilyen ügyekben ritkán az első számlánál derül ki a probléma. Sokszor csak akkor, amikor a fogyasztó vagy a vállalkozás visszamenőleg megnézi, mennyi EKR- vagy energiahatékonysági jellegű díjat fizetett ki.

A minta gyakran hasonló:

• Megjelenik egy külön díjtétel. A megnevezése elég hivatalos ahhoz, hogy ne nagyon kérdezzen rá senki.
• A szerződésben vagy üzletszabályzatban van valamilyen EKR-re utaló rendelkezés, de nem mindig derül ki belőle világosan, hogy fix árelemről, becsült költségről, továbbhárított járulékról vagy később elszámolandó tételről beszélünk.
• A fogyasztó fizet.
• Aztán egyszer csak feltűnik, hogy az 50.000 Ft/GJ-os logika nem áll arányban azzal, amit a piacon HEM-ként vagy tényleges megtakarításként látni lehet.

Felmerül a kérdés: ha a szolgáltató nem fizette meg ténylegesen ezt a járulékot, amit a fogyasztótól beszedett, hanem más módon teljesített, akkor mi történt a beszedett összeggel? És itt válik a számlasor jogi kérdéssé.

A szerződéses csapda: amikor a fogyasztó saját megtakarítását is le kell adnia

A szerződések vizsgálatánál van egy különösen problematikus konstrukció, amellyel szintén találkozni lehet a piacon. Ez az, amikor a szolgáltató nemcsak EKR- vagy energiahatékonysági jellegű díjat számít fel a fogyasztónak, hanem a szerződésben azt is kiköti, hogy a fogyasztó a saját maga által, saját költségén és saját kockázatára létrehozott energiamegtakarítást köteles a szolgáltatónak értékesíteni.

Vagyis a fogyasztó beruház. Korszerűsít. Szigetel. Világítást cserél. Technológiát fejleszt. Saját erőből csökkenti az energiafogyasztását. A szerződés logikája szerint azonban az ebből keletkező megtakarítás felett mégsem rendelkezhet szabadon, mert azt köteles a szolgáltató felé bejelenteni, majd adott esetben a szolgáltatónak átadni vagy értékesíteni.

Ez önmagában is erős szerződéses kötöttség. De a helyzetet tovább súlyosbíthatja, ha a szerződés azt is kimondja, hogy ennek elmulasztása vagy megszegése szerződésszegésnek minősül. Ilyenkor a fogyasztó gyakorlatilag nemcsak az energiaellátási jogviszonyban kötődik a szolgáltatóhoz, hanem a saját energiahatékonysági döntéseiben is. Még azt is be kell jelentenie, ha olyan beruházást, intézkedést vagy fejlesztést hajt végre, amelyből energiamegtakarítás származhat.

A szolgáltató eközben rendszerint „piaci árat” fizetne a megtakarításért. Csakhogy ez nem oldja fel a jogi problémát:

1. Egyrészt kérdés, hogy a fogyasztó valóban szabadon dönthet-e arról, kinek és milyen feltételekkel értékesíti a saját beruházásából származó megtakarítást.
2. Másrészt az is kérdés, hogy a szolgáltató mit kezd ezzel a megtakarítással: saját EKR-kötelezettsége teljesítésére használja fel, továbbértékesíti, vagy más módon hasznosítja.

Könnyen előállhat az a helyzet, hogy a fogyasztótól piaci áron megszerzett megtakarítás a szolgáltató oldalán jóval magasabb értéken jelenik meg.

Ezért ezekben az ügyekben nemcsak azt kell vizsgálni, hogy a számlán milyen EKR-tétel szerepel. Azt is meg kell nézni, hogy a szerződés miként rendelkezik a fogyasztónál keletkező energiamegtakarításról. Különösen aggályos lehet az a konstrukció, amely egyszerre terheli a fogyasztóra az EKR-rel kapcsolatos költséget, és közben magához köti a fogyasztó saját beruházásából létrejövő megtakarítást is.

Ilyenkor a valódi kérdés már nem pusztán az, hogy mennyi az 50.000 Ft/GJ-os számlatétel. Hanem az is, hogy a fogyasztó saját megtakarítása felett ki rendelkezik, milyen áron, milyen szerződéses kényszer mellett, és kinek az EKR-teljesítését szolgálja végül az a beruházás, amelyet eredetileg maga a fogyasztó finanszírozott.

Mit érdemes megküldeni, ha szakértővel nézetné át az ügyet?

Ilyen ügyeknél a megalapozott jogi értékelés nem egyetlen számlából születik. A számla csak a tünet. A válasz általában a szerződésben, az üzletszabályzatban, a díjértesítőkben és a szolgáltató kommunikációjában van elrejtve.

Ha valaki át akarja nézetni, hogy az EKR- vagy energiahatékonysági járulék címén felszámított tétel rendben van-e, érdemes összekészíteni az érintett időszakra vonatkozó iratokat:

• A kereskedelmi szerződést,
• Az általános szerződési feltételeket (ÁSZF) vagy üzletszabályzati hivatkozásokat,
• A vitatott számlákat,
• A díjváltoztatásokról szóló értesítéseket,
• Valamint minden olyan levelezést, amelyben a szolgáltató az EKR-re, HEM-re vagy energiahatékonysági járulékra hivatkozott.

Ha volt saját energiahatékonysági beruházás – például szigetelés, gépészeti korszerűsítés, világításcsere, technológiai fejlesztés –, annak dokumentumai is fontosak lehetnek. Ilyenkor nemcsak az a kérdés, hogy mennyi díjat számítottak fel, hanem az is, hogy a fogyasztónál keletkezett-e olyan megtakarítás, amelyet valaki EKR-teljesítésként felhasználhatott.

Különösen fontosak azok a szerződéses rendelkezések is, amelyek a fogyasztónál keletkező energiamegtakarítás bejelentésére, átadására, értékesítésére vagy a szolgáltató részére történő felajánlására vonatkoznak. Ha a szerződés szerint a fogyasztó köteles bejelenteni a saját energiahatékonysági beruházását, vagy köteles az abból származó megtakarítást a szolgáltatónak értékesíteni, akkor ezt a rendelkezést önállóan is vizsgálni kell.

A szakértői vizsgálat lényege ilyenkor nem az, hogy „rá van-e írva a számlára, hogy EKR”. Hanem az, hogy a számlán szereplő tétel, a szerződéses háttér és a jogszabályi logika összhangban áll-e egymással.

Mikor érdemes energetikai szakjogászhoz fordulni?

• Akkor, ha a számlán 50.000 Ft/GJ alapú EKR- vagy energiahatékonysági tétel szerepel, és nem világos, hogy azt pontosan milyen jogcímen terhelték tovább.
• Akkor, ha a szolgáltató nem ad érthető magyarázatot, vagy a magyarázat inkább általános jogszabályi hivatkozás, mint valódi elszámolás.
• Akkor, ha a szerződés vagy üzletszabályzat utólagos elszámolást sejtet, de jóváírás nem történt.
• Akkor, ha a fogyasztó saját beruházásából keletkezett megtakarítást a kereskedő EKR-teljesítéséhez felhasználhatták.
• Akkor is, ha a szerződés a fogyasztót arra kötelezi, hogy a saját beruházásából vagy intézkedéséből származó energiamegtakarítást bejelentse, a szolgáltatónak értékesítse, vagy annak megszegését szerződésszegésként kezeli.
• És különösen akkor, ha több évre visszamenőleg jelentős összegről van szó.

Energetikai jogászként az ilyen ügyekben nem az az első kérdésem, hogy „mennyit számláztak ki?”. Hanem az, hogy mit írtak a szerződésbe, mit írtak a számlára, mit kommunikáltak a fogyasztónak, és mit tudnak mindebből bizonyítani.

Záró gondolat

Az EKR-rendszer eredeti célja józan és szakmailag vállalható: legyen valódi energiamegtakarítás a fogyasztói oldalon. Az viszont már nem józan, ha ebből a fogyasztó számára egy ellenőrizhetetlen, köztehernek látszó, de piaci alapon kezelt számlatétel lesz.

Még kevésbé józan az, ha a fogyasztó nemcsak fizeti az EKR-rel összefüggésbe hozott díjat, hanem közben a saját pénzén létrehozott energiamegtakarítását is köteles a szolgáltató rendelkezésére bocsátani.

Aki ilyen díjat lát a számláján, ne elégedjen meg azzal a válasszal, hogy „ez jogszabály alapján van”. A helyes kérdés nem ez.

A helyes kérdés az: kinek a kötelezettsége, milyen jogcímen, milyen számítás alapján, milyen teljesítéssel és milyen elszámolással?

És ha saját beruházásból megtakarítás keletkezett, akkor még egy kérdést fel kell tenni: ki rendelkezik ezzel a megtakarítással, milyen szerződéses alapon, milyen áron és kinek az érdekében?

Ha erre nincs világos válasz, akkor a számlasor már nem csak pénzügyi kérdés, hanem jogi probléma is lehet, a fogyasztó számára visszajáró, visszaperelhető súlyos összegekkel.

(Jelen írás tájékoztató jellegű, nem kimerítő. Jogi tanácsadásnak nem minősül, azt nem is pótolhatja).